art of killing time
Dologz
Álljak már le, ennyi mindent nem tudok csinálni egyszerre. Három zenekarban zenélni, közben saját zenéket és dalszövegeket írni, Artribe emlékalbumot rögzíteni, befejezni a webdesign portfoliómat, lemezkritikát írni, munkát keresni - és mindemellett normális párkapcsolatban élni, barátokkal találkozni, eleget pihenni. Nem megy, pedig minden elemét imádom. A környezetem szerint viszont nem csinálok semmit. És látszólag igazuk is van, mert ha nagyritkán itthon vagyok, ülök a gép előtt, amúgy meg annyit látnak belőlem, hogy próbateremszagúan hazaesem és nem hallok jól. Nem akarok ilyen ember lenni. Rendes állást akarok, pénzt, nyugalmat és kiszámítható szabadidőt a hülyeségeimre.
Valaki szánjon meg egy melóval, de mostmár tényleg…
A nagy hype miatt megnéztük ma eztet itt, és kurvára fölösleges volt. A Blair Witch-szerű alapelképzelés nem lenne rossz, de igazából mocskosul vontatott az egész, és az ijesztőnek szánt részek is komolytalannak hatnak a lapos körítés miatt. Azért egyszer nézhető volt, szóval megadom neki azt a tiszteletet, hogy nem spoilerezem el a végét.
Akinek bejön, kapja le az egész EP-t innen, és kritizálja kíméletlenül.
BZF
Komolyan nem tudom, hová halad a magyar könnyűzenei élet, ha simán tovább lehet jutni egy tehetségkutatón befutott zenészként. Vagy csak szerintem kibaszottul nevetséges, hogy Akela Főnök zenekara utazik az International Live Award-ra? Ezzel az erővel indulhatott volna a Neck Sprain is a BZF-en, úgyis meghívták őket aznapra. Annyira el tudok ilyenkor keseredni. Szarok az egészre, majd zenélünk magunknak.
Platón
Mondják, hogy egy ember, aki férfi és nem férfi
Látott és nem látott egy madarat és nem madarat,
Amely egy ágon és nem ágon kapaszkodott.
Megdobta és nem dobta meg őt egy kővel és nem kővel.
Megoldás: egy gyengén látó eunuch habkövet hajított egy nádszálon kapaszkodó denevérre, de elhibázta.
Zseniális.
Az Indexen böngészve találtam rá erre a képre, és valahogy beugrott, hogy ebben a hatalmas retroőrületben ez akár egy mai design is lehetne. Baromi unalmas, nem? Minden téren annyira mocskosul retrók vagyunk, hogy semmi igényünk nincs az újításra. A siker titka lassan tényleg kimerül abban, hogy évtizedekkel ezelőtt agyonlőtt poénokat tolunk az emberek elé, hogy tessék barátom, ez most feelinges, és neked kurvára bejön, mert ez most éppen a reneszánszát éli. Haggyad már. És ugyanez megy mindenütt - én személy szerint azért nem vagyok kicsit sem kíváncsi a mai zenékre, mert mindegyikből többszólamban ordít, hogy a dalszerző falán kinek a posztere porosodott kamaszkorában. A probléma azonban nem ez, mert hatásmentesnek maradni teljesen lehetetlen. Ami bassza a csőrömet, az az akarás teljes hiánya. Baromi rossz irányba haladunk, ha már a különböző művészetek művelését is ennyire csuklóból meg lehet úszni. Zenészek, designerek, képzőművészek, marketingesek, ébresztő! Vagy hülye vagyok?
Ma elugrottunk a Sugárba, és megtekintettük ezt az új világvégés filmet. Igazából kurvajó. Borzalmasan amerikai, meg ömlenek belőle a klisék, de a megvalósítás annyira látványos, és annyira sokkolja az embert az egész, hogy ezt már csak hazafelé a kocsiban summáztam magamban. Van itt minden, amitől egy film középszerű, szar és tucatamerikai lehetne: mindent túlélő főhős, szerelmi szál, néger egyenjogúságra való célozgatás, lelkiismeretes honpolgárok előtörése a semmiből, apu-anyu elválós, majd újra egymásra találós story - valahogy mégsem gáz az összkép. A közel három órás hosszt azért csúnya túlzásnak érzem, de végülis ki lehetett bírni, és ha az ember nemet mond a benne rejtőző vérestollú kritikusnak, és átadja magát a látványnak, abszolút élvezhető az egész. Egy jegyet, és egy fél délutánt mindenképp megért.
